Az Ottók házasságpolitikája

2014.05.19

1. A kezdetek

A dinasztia őse Liudolf szász gróf a frank nemesség körében talált magának feleséget Oda személyében, ami azt jelzi, hogy mind rangja, mind öntudata tekintetében messze felülmúlta a helyi nemességet. A házaspár ugyan nem töltött be uralkodó szerepet Szászországban, de feltétlenül a legelőkelőbb családok körébe tartozott.

2. I. (Madarász) Henrik és utódai

(Madarász) Henrik, Liudolf és Oda unokája, anyja és nagyanyja révén már háromnegyed részben franknak számított és a Liudolfing uralkodók közül elsőként vett nőül, két ízben is, szász nőt. Matildától, második feleségétől született gyermekei - köztük a későbbi I. (Nagy) Ottó - döntő befolyást gyakoroltak a dinasztia jövőjére, másrészt Matilda, Widukin szász vezér utóda a fényes hozományon kívül, ősi hagyományokkal is gazdagította a házasságot.

I. Ottó leendő feleségének kiválasztásánál figyelembe vették a szászok régi kapcsolatait az angolszász testvérnéppel, illetve a család monarchikus rangját. Ennek megfelelően Angliai Editet, Wessex királyának testvérét vette nőül elsőként, majd annak halála után Burgundiai Adelheidet, s vele együtt megszerezte a langobard koronát is. Míg Edittel fontos nyugat-európai kapcsolatokra tett szert, második házassága a mediterrán világot és annak császári ragyogását hozta magával.[1] A 930-as évektől I. Ottó belpolitikáját egyre inkább jellemezte az a törekvés, mellyel házasságok révén szorosabbra fűzheti a korona és a törzsi hercegségek kapcsolatát. Öccse, Henrik, bajor hercegnőt kapott Judit személyében, fiát, Liudolfot pedig egy sváb hercegnővel házasította össze. Vörös Konrádot szintén házassági szállal igyekezett a koronához kötni, miután hozzáadta a lányát, Liutgardot. Ily módon a 940-esévek végére a törzsi hercegségek élén a királyi család tagjai álltak. Szászország és Frankföld hercege maga I. Ottó volt, Svábföldé fia, Liudolf, Bajorországé öccse, Henrik, Lotharingiáé pedig sógora, Vörös Konrád.[2]

(Nagy) Ottó és Adelheid, fiuk házasságára vonatkozó tervében már tükröződik az óhaj a császári méltóságra való felemelkedésre. Bár II. Ottó számára a kelet-római császár bíborban született lányának kezét nem sikerült elnyerni, de Theophanu, a császár egyik unokahúga személyében mégis új világ költözött be az Ottók udvarába.[3] A házasságkötésre - nem minden jelképet mellőzve - Rómában került sor 972. április 14-én és ezt követően, a megegyezés értelmében I. Ottó visszaadta Bizáncnak az elfoglalt Apulia és Calabria tartományokat.[4] II. Ottó és Theophanu házasságából született III. Ottó, apja váratlan halála következtében háromévesen került a trónra, majd a tényleges kormányzást 14 éves korában, 994-ben vette át. Négy évvel később követséget küldött II. Basileioshoz és feleségül kérte VIII. Konstantinos lányát, Zoét, de a sors kevésbé volt kegyes hozzá, mint elődeihez - 22 évesen, gyermektelenül hunyt el, miközben már úton volt udvarába a bizánci menyasszony.[5]

Utóda, II. Henrik egy luxeburgi gróf lányával, Kunigundával kötött házassága gyermektelen maradt, így halálával, 1024. július 13-án, az Ottók dinasztiája férfiágon kihalt.[6] Magyarországi vonatkozások tekintetében megemlítendő, hogy Géza fejedelem fia, István (Vajk) feleségül vette Civakodó Henrik lányát, Gizellát, aki egyben II. Henrik húga is volt. A házassággal István rokoni kapcsolatba került a német uralkodóházzal, ami politikai szövetséget is jelentett. A jó kapcsolatot a későbbiekben az is jelezte, hogy István a korán elhunyt idősebbik fiát Ottó császárról, fiatalabbik fiát, Imrét pedig sógoráról, II. Henrik császárról nevezte el.[7]

3. Családi kötődés, eltérő kormányzás

Az Ottók 919 és 1024 közötti uralkodási formáiban, öntudatában jelentős eltérés figyelhető meg, így joggal állítható, hogy inkább egy genealógiailag összetartozó egységet jelentettek, mintsem következetesen egyformán cselekvő szövetséget. Az, hogy velük a frankok története folytatódott-e, vagy a németeké kezdődött el, máig kimerítetlen vitatémát nyújt a történészek számára.[8]

[1] Schneidmüller, Bernd: Ottók - Henrikek - Liudolfingek, egy szászországi dinasztia. In: Wieczorek, Alfred, Hinz, Hans-Martin: Európa közepe 1000 körül. Stuttgart, Theiss, 2000. (Továbbiakban Schneidmüller) 425-428. p. [2] Pósán László: Németország a középkorban. Debrecen, 2003. (Továbbiakban Pósán) 31-32. p. [3] Schneidmüller 429. p. [4] Pósán 36. p. [5]Kristó Gyula - Makk Ferenc: Európa és Magyarország Szent István korában. Szeged, 2000. 70-75. p. [6] Pósán 47. p. [7] Pósán 44-45. p. [8] Schneidmüller 430. p.