Biankó bankkártya a semmibe

2018.11.13

A migránsok részére az ENSZ és az Európai Unió támogatásával szétosztott biankó bankkártyák ügye egy újabb mérföldkő a bevándoroltatás történetében. Már 2015 őszén is - amikor illegálisok százezrei vonultak tökön-paszulyon át, fittyet hányva az őslakosok jogaira és saját kötelességeikre - megannyi kérdés merült föl, ám amíg a többségi társadalom döbbenetében nem merte kimondani a logikus válaszokat, hiszen akkor még a kérdések feltevése is bizarrnak tűnt, addig hamis prókátorok és álcivilek kiabálásától zengett az európai média.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, mégis úgy érezzük, alig változott valami, az uniós szándékokban semmi, talán csak a burkolt és nyílt állásfoglalások aránya módosult, s következményeként vált a kép világosabbá, de semmiképp sem vidámabbá, pláne nem reménykeltőbbé.

Szimbólumokból sem volt hiány, s a történelmi ismeretekre fogékonyabbak megütközve bámulták az M1/M7-es bevezető szakaszán százával térdre borult, ismeretlen honfoglalók szürreális imáját a naplementében; Európa szívében közlekedési dugó helyett Allahnak hálát adó muszlimok látványa töltötte be a médiateret. De ilyen szimbolikus volt Angela Merkel kancellár bejelentése a véres december 19-i merénylet után is, amikor vártuk, annyira vártuk, hogy elismeri majd a nyilvánvalót, a terrorizmus és az illegális migráció közötti összefüggést, ám épp az ellenkezőjét tette.

Gyomorszorító pillanat volt hallgatni az állásfoglalását, azt, hogy nincs kapcsolat a bevándorlás és a terror között, miután Párizsban Allahot dicsőítve 112 embert mészároltak le a Bataclan koncertteremben és további 38-at egyéb helyszíneken illegális muszlim bevándorlók és integrálhatatlan harmadgenerációs társaik. És azóta még mennyit! Aztán három év elteltével a Sargentini-jelentés hasonló szimbólumokkal szolgált, csakhogy itt a tartalmi abszurditás már kiegészült számos, az európai, azaz saját jogrendünket semmibe vevő, azon nyíltan átlépő megnyilvánulással is.

Márpedig igen veszélyes vizekre evez az a politikai elit, amely a saját jogi és társadalmi keretrendszerét kezdi el sajátos szempontrendszerek alapján szétfeszíteni, lebontani. Ugyanis ha még nagyobb baj lesz - és lesz -, nem tud mihez visszanyúlni majd.

Úgy tűnik, mintha az uniós vezetés sorra rossz válaszokat adna még a legegyszerűbb kérdésekre is. Az illegalitásra nem határvédelemmel és kitoloncolással válaszol, hanem különös és valószerűtlen magyarázatokba bonyolódva legálissá kívánja tenni, úgy, hogy egyszerűen áthúzza és újrafogalmazza az eddigieket. Csakhogy a humanitárius köpeny kirojtosodott, s mára már a nyugat-európai társadalmak is, amelyek joggal fáradtak bele a mesterségesen keltett lelkifurdalásba, egyre kevésbé lelkesednek az új telepesek megjelenéséért.

De biztos, hogy csupán egy dilettáns vezetés sorozatosan rossz válaszairól van szó? Mert a dilettantizmus egyben az adott válaszok véletlenszerűen jó vagy rossz voltát feltételezi, esetünkben azonban egyértelmű koncepció fedezhető fel az európai társadalmak számára rosszat hozó válaszok tekintetében. Csakhogy akkor kinek jó mindez? - tehetjük föl a kérdést újra és újra.

Udo Ulfkotte a Menekültipar című könyvében számos célcsoportot nevez meg, amelyek anyagi hasznot húznak a bevándoroltatásból, Douglas Murray pedig inkább az európai társadalmak lelki vetületeit elemzi, illetve a lavinát előidéző hógolyóeffektusra utal az Európa furcsa halála című művében. A kérdés bizonyára összetett, ám mégis, ha a nagy egészet (a big picture-t) nézzük, lokalizálhatunk egyetlen, a társadalmak fölött és a politikai elit mögött álló szűk csoportot, amelynek csak jót termel az Európai Unió gyors népességnövekedése, s ez a jó a profit formájában jelenik meg. A globális nagytőkét ugyanis a profiton kívül egyéb aligha motiválja és befolyásolja.

Pénz és hatalom, mindig is e két tényező határozta meg az ember alkotta világot, amelyet ma a globális nagytőke irányít megvásárolt politikusokon, látszólag választott vagy már a demokrácia látszatával sem törődve kinevezett testületeken keresztül. Egy elöregedő kontinens csökkenő fogyasztása nyűgössé teszi a nagytőkést, következésképp növelnie kell a fogyasztás mértékét úgy, hogy az számára lehetőleg minimális befektetéssel járjon.

Miért kellene a harmadik világ elmaradott régióiba bevásárlóközpontokat építeni, amikor ide lehet terelni a fogyasztót lábon? Amellett ott nincs pénz fogyasztani, ám ha sikerül tömegeket eljuttatni NGO-k és emberkereskedők segedelmével - akik szintén a folyamat haszonélvezői - az unióba, ez többé már nem jelent problémát, hiszen az őslakos adófizetők gondoskodnak az újonnan érkezőkről. Ha pedig ez is kevés, jöhet a hitel.

Minden a profitot termelő fogyasztásról szól, s egy apadó, elöregedő társadalom nem fogyaszt olyan mennyiségben és olyan széles skálán, mint egy szaporodóban lévő fiatal; legyen a fogyasztás tárgya termék vagy szolgáltatás, egyre megy. Ilyenformán pedig a politikánk, a kultúránk, a biztonságunk, a jövőnk, de még az átírásra váró vagy részben már átírt múltunk is a globális nagytőke csillapíthatatlan kapzsiságának rendelődik alá. Ez a big picture.