Buli van!

2020.09.10

A nyugati kultúrkör vezető politikusai, médiái, művészei, oktatási intézményei és divatos nevelési elvei, egyszóval a modern világ korszelleme évtizedek óta, egybehangzóan üzeni gyermekeinek, hogy "bárki lehetsz és bármit tehetsz".

Ne csodálkozzunk hát, ha napjainkra a megrészegült dzsinn kibújt a palackból, és esze ágában sincs visszamászni oda. Bár a koronavírus idén megregulázta a nemzetközi turizmust, így a vigalmi negyedünk is lecsöndesedett, a körötte zajló viták mégis parázslani látszanak. Felmerül azonban a kérdés, hogy a törésvonal valóban csak a zűrös turisták és Erzsébetváros zaklatott lakói között húzódik-e, vagy jóval mélyebben?

Ahány ház, annyi szokás

A szórakozási kultúránk koronként és generációnként változik, az igény azonban állandó. A gőz kieresztésének örök vágya ugyanúgy jelen volt a kora újkor Dél-Európájában - ahol a farsang jelentette az intézményesített zűrzavar menetrendszerű rítusát, az étel, a szex és az erőszak köré rendezett, feje tetejére állított világot -, mint a századelő Párizsának dekadens lokáljairól és fülledt erotikájáról elhíresült Montparnasse negyedében, vagy Hamburg Sankt Pauli városrészében, amely néhány utcácskáját méltán ismerték Németország legnevezetesebb piroslámpás negyedeként. Kevésbé közismert, hogy Budapesten is működött egy rövid életű vigalmi negyed a mai Műegyetem területén, kis Konstantinápoly néven. A mesés keletet idéző mulatóhely 1896 májusára épült fel Somossy Károly varietétulajdonos álma nyomán, ahol akár 40 ezer ember is szórakozhatott, népszerűsége ellenére azonban fél év után csődbe ment; az egyik befektető kiszállt, a területet pedig - mivel egy mocsár közepére épült -, az esős nyár következtében ellepték a szúnyogok, elüldözve így a látogatókat.

Mi változott?

A Nyugat átverekedte magát két világégésen, majd a vasfüggöny leeresztésével kettészakadt, a keleti blokkhoz tartozó Magyarországnak pedig negyven évet kellett várnia, még pontosabban az uniós csatlakozást, hogy lokalitása globalitássá válhasson, s magáévá tehesse azt a létformát, amelyet legvidámabb barakk volta ellenére is oly régóta vágyott; annak összes előnyével és nem várt hátrányaival. Napjainkra a kulturális és szellemi véráramunkban a Nyugat szíve lüktet, s mindez a technika fejlettségével karöltve végérvényesen átírta a kultúrafogyasztási, illetve szórakozási szokásokat. Gyermekeink körében a hagyományos magaskultúra egyre kevésbé népszerű, ellenben a multimédiás eszközök használata jelentősen megnövekedett; egy 2016-os ifjúságkutatás szerint fiataljaink 70-75 százaléka tölti szabadidejét tévézéssel, vagy számítógépes játékokkal. De megváltoztak a bulizási szokások is, az Országos Kriminológiai Intézet 2012 végén mutatta be azon kutatását, amely a fiatalok éjszakai szórakozásának biztonsági kérdéseit vizsgálta. 34 fővárosi éjszakai szórakozóhellyel és közel 700 tanulóval történt beszélgetés nyomán kiderült, hogy a fiatalok mindössze 7 százaléka indul el bulizni este nyolc óra előtt, többségük pedig hajnali 4 és 6 óra között ér haza. Divatossá vált az alapozás, illetve a vonulás, nemkülönben a binge drinking, azaz a rohamivás, amely eredményeképp 1-2 óra leforgása alatt isszák magukat eszméletlenre. De ugyanígy elterjedt a sensation seeking, az élménykeresés jelensége is. És végül itt érdemes markáns hangsúllyal kiemelni a dizájnerdrogok megállíthatatlan terjedését, mert míg 20-25 éve a magyar fiatalok többségét egy jól sikerült szombat esti diszkó után legfeljebb a hányás és a másnap fejfájós émelygése fenyegette, ma könnyen az életükbe kerülhet az ismeretlen kémiai összetételű szerek - rendszeres, alkalomszerű, vagy akár tudtuk nélküli - fogyasztása.

Az AirBnB-s, a kocsmáros és a nép haragja

A koronavírus-járvány elsők között lőtte lábon a turisztikai szektort, azon belül is a nemzetközi turizmust, így hát megindult a harc a piac újrafelosztásáért, és célkeresztbe kerültek a bulinegyed külföldi turistáit kiszolgáló fővárosi, rövidtávú szálláskiadók, illetve vendéglősök, mint számos - egyesek szerint minden - baj forrását okozó vállalkozói csoportok. Szociológiai kérdés, hogy a bulizni vágyó fiatalokat éppúgy kiszolgáló egyéb szereplők, mint például a pár ezer forintért utaztató fapados légitársaságok, taxisok, takarítók, mosodások stb. csoportját miért nem sújtja a nép haragja - talán a közvetett érintettségük okán kevésbé vannak szem előtt -, mindenesetre tény, hogy a rövidtávú szálláshelykiadók iránti indulatok az égig szöktek az elmúlt hónapok során. A szabályozás pedig közös érdek, bizony, még a legálisan működő rövidtávú lakáskiadóké is, mert a feketézők kiszorításával máris 30-40 százalékkal csökkenhetne a majdani kínálat. És ezt kétségtelenül csak az AirBnB platformja - ki akar és tud bálnát lovagolni? - érhetné el, amennyiben a profitéhsége engedné. Mert akkor egy gombnyomással elintézhetné a kérdést, és országonként legális nyilvántartási számhoz köthetné a regisztrációt. Az ördög azonban egyéb részletekben is lakozik: például a kormányzat által - a szubszidiaritás elvét követve - teljes egészében önkormányzati jogkörbe helyezett korlátozás lehetősége (90 nap/év) nagyjából olyan, mintha egy szívsebésznek azt mondanánk, hogy évente három hónapig operálhat szíveket, a fennmaradó időben pedig legyen kedves csípő- és térdprotézis műtéteket végezni. A rövidtávú lakáskiadás más menedzsmentet igényel, más berendezést és felszerelést, és teljesen más az adózása, így tehát a 90 napos, újabban néhány szélsőséges civil szervezet javaslata nyomán 30 napos limitálás teljes egészében lehetetlenítené el ezt a vállalkozási formát. Hogy a hazai, azon belül is a fővárosi ingatlanstruktúra miért olyan, amilyen, arra most nincs mód kitérni, ezzel együtt az albérletpiacra mindenképp érdemes vetni egy pillantást: mondják, hogy drágák a kiadó lakások, s ha az AirBnb-t, vele együtt a buliturizmust kilőnénk a Holdra, akkor két legyet is üthetnénk egy csapásra. Ezzel szemben a tény viszont az, hogy a rövid távú lakáskiadás Budapest 23 kerületéből mindössze 4-5 kerületet érint, viszont a bérleti díjak arányosan magasak a fennmaradó 18 másik kerületben, sőt, az összes vidéki nagyvárosban is, olyan helyeken, ahol nyoma sincs AirBnb-nek. Az elképzelés pedig, hogy akik megörökölték, vagy tízmilliókért megvásárolták a belvárosi lakásukat, majd még súlyos milliókat költöttek rá, most havi 40-60 ezerért adják bérbe a gyakorta kiebrudalhatatlan "rászorulóknak" - utóbbiak lakhatáshoz való jogukat (és remélhetőleg kötelességeiket) valamiért pont ebben az érintett 4-5 kerületben kívánják érvényesíteni -, nos, mondjuk úgy, hogy könnyedén terelhetne vissza bennünket a lenini útra. Külön pikantériája a STOP-AirBnb kezdeményezésnek, hogy a magántulajdon csupán egyetlen szegmensét célozza, mintha a belvárosi ügyvédi irodák, orvosi rendelők, jógastúdiók vagy fitnesztermek esetében nem is magánlakásokról volna szó. De társadalmi megítélés tekintetében nincsenek jobb helyzetben Erzsébetváros vendéglátósai sem, sokak szerint, ha ők nem lennének, akkor béke és nyugalom honolna az egykori gettó helyén, ám akik ezt állítják, valószínűleg sosem tűnődtek még el a kereslet és kínálat finom egyensúlyán.

Pedig otthon milyen kedves gyerek!

Számos írás foglalkozott az elmúlt hónapok, évek során a bulinegyed sokszereplős drámájával, ám szembetűnő, hogy érdemben - politikai hovatartozástól függetlenül - egyetlen vezetés sem mert vagy tudott hozzányúlni. Ilyen-olyan látszatcselekvésnyi szabályozások persze előfordulnak, de ezek hatásaikban nagyjából megfelelnek a cukorbetegség ragtapasszal történő kezelésének. És ez nem véletlen, mivel a vigalmi negyed kérdése nem politikai természetű, hanem kulturális, még akkor is, ha egy brit legénybúcsús performansz nem épp a magaskultúrát képviseli. Aki a békés lakosságot állítja szembe a renitens turistákkal, és saját szája íze szerint kívánja megoldani e gordiuszi csomót, figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a turisták nem egy TUR nevű, elmebajos szekta tagjai, hanem mi vagyunk, mi magunk: az európai nagyvárosok turistacsordái bizony a mi kultúrkörünk, életmódunk, nevelésünk termékei. Nincs valóságos törésvonal tehát Budapest vigalmi negyedében, mert Náncsi néni ugyan mérgelődhet a Kazinczy utcában, hogy már hétköznap hajnalban is betépett fiatalok artikulálatlan üvöltözésére ébredt, de meglehet, az unokája épp ugyanazon az éjjelen hasonlóképp üvöltözött egy sörbicikliről a Prága történelmi városközpontjában élő Honza bácsi ablaka alatt.

Ha kimaradsz, lemaradsz

Ideje felismernünk, hogy a nyugati kultúrát (is) csomagban tessékeltük be a szélesre tárt ajtónkon, ebédre pedig komplett menüt kaptunk, így kéretik nem finnyáskodni, ha a desszert émelyítőre sikeredett, és hasfájást kapunk tőle. Persze ellehetetleníthető az európai fiatalság olcsó őrületét kiszolgáló magyar vállalkozói réteg, de a jelenség attól még tovább él - már ha a koronavírus engedi -, legfeljebb más desztinációt választ magának. Aki pedig kimarad, az lemarad, ami nem csupán gazdasági veszteséggel jár, de a manapság oly kívánatos nyitottságnak sem válik hasznára. Hogyan lehetne mégis más? Kulturáltabb, igényesebb, visszafogottabb? Fogós kérdés. Kezdetnek, ha mondjuk mindenki csak a meglévő szabályokat tartaná be, máris nagyot lépnénk előre. Amíg viszont önreflexió nélkül és a következmények teljes ignorálásával harsogjuk a "bárki lehetsz, bármit tehetsz" mítoszát, mégpedig teli torokból, aligha változik az európai nagyvárosok vigalmi negyedeinek non-stop zsivaja.