Egészségtelen ügy

2018.12.01

A Kékgolyóban várok az anyámra, igen, ott, az Országos Onkológiai Intézet 14. épületének földszintjén. Nincs baj, már nincs, csak kontrollvizsgálatra érkeztünk, a Betegfelvételi Iroda pedig inkább egy szálloda recepciójára hajaz, mintsem kórházra; nincsenek kellemetlen szagok, gyomorszorító kórházszínek, csak emberek, betegek és nem betegek; nem mindenkiről tudom megállapítani, mi járatban, nem mindenki tűnik rákosnak, de miért írom ezt? Vajon a szocializmusban edződöttek fejében miért rögzült ily makacsul, hogy a daganatos betegségek lemoshatatlan bélyegként égnek rá az emberek homlokára?

Sokan vannak, de a betegirányításra nem kell két percnél többet várni, a sorszám épphogy a kezembe kerül, még meg sem jegyzem, máris szólítanak. Odafönt, a másodikon jóval kórházibb a hangulat, ott már valódi gyógyítás folyik, valódi betegekkel, a kísérők csupán a kinti világ felhőtlen báját idéző díszletek. Alig találok ülőhelyet, aztán mégis kiszúrok egyet, odakísérem anyut, leül, én meg útban vagyok a folyosón közlekedőknek, hülyén téblábolok néhány percig, majd visszamegyek a földszintre.

Vissza a normalitásba, a hotelt idéző recepcióra, ahol újságot lehet kapni, meg szendvicset és kávét, és ahol kényelmes bőrfotelekben, keresztbe vetett lábakkal múlatható az ólomsúlyú idő. Mert egy kórházban - csakúgy mint unalmasabb egyetemi előadásokon - öt perc is ötvennek tűnik, a máskor kiváló időérzékünk pedig végzetesen csődöt mond. Mosdóba kell mennem, a mosdót is rendben találom, csak a papír és a szappan hiányzik, no meg a kéztörlő, szimbolizálva a magyar egészségügy sztenderd rákfenéjét. Ezt beszélik a pesti flaszteren, és most a belbudai jómódú asszonyok is mondják, csak úgy ömlik belőlük a demagógia, miközben mellettem mossák kezeiket, ó, csupa szimbólum, ezek bizonyára DK-sok, de legalább MSZP-sek. "Fel kéne robbantani a magyar egészségügyet, pfff!" - jelenti ki teátrálisan az egyik, s a másik rákontráz, "rohad az egész!" -, a meggyőződésük e pillanatban ijesztőbb bárminél. Kedvem lenne odaszólni, megjegyezni, hogy "bizony, ilyen az, amikor a kedves betegek ellopnak mindent, ami mozdítható, sőt még azt is, ami nem, mert a kedves betegek, vagy még kedvesebb hozzátartozóik még a folyékony szappant is kinyomják egy flakonba, egyes helyeken pedig a tartószerelvénnyel együtt tépik ki a falból. Mondja csak, Ön kedves beteg, vagy netán kedves hozzátartozó?" De nem szólok, inkább befogom, a hőbörgés ideje halasztható, a bőrfotel pedig kényelmesebb, mint céltalan vitába bonyolódni az Onkológiai Intézet mosdójában.

A miskolci Megyei Központi Kórházban a mosdóhelyzet hajszálra ugyanilyen volt, se papír, se szappan, igaz, onnan még a belbudai jómódú asszonyok is hiányoztak. A dohányzásra kijelölt helyek mindegyikén padok, szemetesvödrök, közterületi hamutartók, köröttük megannyi eldobált csikk. Mert a kedves betegek és a kedves hozzátartozók nem mindegyike érzi szükségét elnyomott, vagy égő cigarettáját rendeltetésszerűen elhelyezni az arra kijelölt eszközben. Még mit nem! Ahhoz fel kellene állni a padról, és lássuk be, mennyivel kényelmesebb egyetlen laza mozdulattal megcélozni a hamutartót, mintsem odasétálni és beledobni a szemetet. Így végül az elvétett hárompontosok a kórházi hamutartók körüli térben manifesztálódnak, reménytelen látleletet adva neveltetésbéli hiányosságainkról.

Fél éve halt meg az apám, mindössze négy napot töltött Miskolcon, az onkosebészeten, vadonatúj, európai színvonalú épületben; ketten feküdtek egy négyágyasban, a nővérek és orvosok kifogástalanul tették a dolgukat. Nem miattuk halt meg négy nap alatt, és nem azért, mert 75 fölött már nem gyógyítják hazánkban a rákot. Az egyik elviselhetetlenül ostoba, ám annál tudálékosabb rokon húzta meg a vészharangot, még január végén, amikor kiderült, hogy tele van áttétel az apám. "Nem kaphat kezelést - harsogta -, mert Orbánék direkt hagyják megdögleni az öreg betegeket!" Igen, direkt. Ezt olvasta. Apám a nyolcvanat töltötte volna októberben, mégis megkapta a kemoterápiát, ám a szervezete nem bírta. Tíz napig volt képes elviselni a 120 napra tervezett kezelést, aztán azt mondta, elég. Öt nap múlva meghalt. És már sosem derül ki, meddig élt volna, ha a kezdetektől elutasítja, ahogy az örök demagógok sem értik meg soha, hogy a gyógyítás felelősség, és egy kemoterápia akár fel is gyorsíthatja és fájdalmasabbá teheti az elkerülhetetlent. A 250-féle rákbetegségből négynél (melanoma, prosztatadaganat, onkohematológia, tüdődaganat) jelentek meg új készítmények, amelyeket nem mindig, vagy egyáltalán nem teszteltek 75 év fölötti betegeken, ezért maga a gyártó volt az, aki nem ajánlotta a használatukat. Színtisztán szakmai, nem pedig egészségbiztosítási döntés kérdése, hogy ezeket a rákgyógyszereket alkalmazzák-e idősebb betegeknél, olyanoknál, akik körében több krónikus betegség is fennállhat, és szervezetük nem éppen úgy reagál, mint egy fiatalabbé. A gyógyszer által kiváltott mellékhatások pedig akár végzetesek is lehetnek. De mindez kit érdekel, ha azzal ekézhető a kormány, hogy hagyja elpusztulni az öregeket?

A betegségek nem "derült égből villámcsapásként" törnek ránk, hanem akár évekre elhúzódó, több szakaszból álló folyamat eredményei. Az általunk megélt betegség csak "a jéghegy csúcsa", s az orvostudomány mai állása szerint, a betegségteher mérséklésére hosszú távon a betegségmegelőzés, a halálozás mérséklésére közép- és rövidtávon a szűrővizsgálat a legígéretesebb stratégia. Az egészségügy nem kizárólag a betegellátást foglalja magában, az egészségügy a társadalom azon tevékenységeinek strukturált rendszere, amely az egészség megőrzését, a betegségek megelőzését és gyógyítását, krónikus betegségek esetében azok kezelését szolgálja, és amelyben számít az egyén és a társadalom aktív közreműködésére.

És akkor néhány adat: ha a lakosság legalább 70 százaléka részt venne az egészségügyi ellátórendszer által felkínált szűrővizsgálatokon, a szervezett szűrés bevezetését követő 5-7 éven belül évente mintegy 1500-2000 személy nem halna meg idő előtt. A "Magyarország átfogó egészségvédelmi szűrőprogramja" (MÁESZ) eredményei viszont lesújtóak. Az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index (EHCI) 2017-es értékelésében hazánk rendkívül alacsony értéket ért el. Különösen rossz a helyzetünk az elhízás, az egészségtelen táplálkozás és a fizikai aktivitás csökkenése szempontjából. A szűrőprogram elmúlt nyolc évének statisztikai adatai tükrében kijelenthető, hogy a magyar lakosság a kiemelten nagy kockázatú csoportba tartozik. Minden második ember szív- és érrendszeri, valamint daganatos megbetegedésben hal meg. Legalább hárommillió embernek magas a vérnyomása, egy millióan cukorbetegek, a lakosság 40 százaléka pedig túlsúlyos. Az uniós átlaghoz képest jóval többet dohányozunk, és több alkoholt fogyasztunk, viszont sokkal kevesebb zöldséget és gyümölcsöt eszünk, ugyanakkor a legtöbbünk mozgásszegény életmódot folytat. Éves háziorvosi szűrővizsgálaton 2017-ben a magyar férfiak mindössze 52,93 százaléka vett részt, míg a hölgyek 69,40 százaléka. A férfiak esetében külön érdekesség, hogy ez a szám 2010-ben még 58,62 százalék volt, azóta tehát csökkenő tendenciát mutat.

Mi, magyarok akkor megyünk orvoshoz, ha baj van, vagy ha különösen nagy a baj, akkor, amikor talán már késő. Épp, ahogy az apám. Némelyek pedig még akkor sem. Ilyen a szemléletmódunk. Természetesen a szűrővizsgálatok jogi értelemben nem kötelezőek, ha azzá tennénk, valószínűleg a liberálisaink személyiségi és emberi jogok megsértésével vádolnának bennünket, ahogy a hajléktalanok esetében is sérelmezték, hogy a kormány nem hagyja halálra fagyni őket az utcán, bizony még egyesek akarata ellenére sem. Senki sem kötelezhető tehát arra, hogy szűrővizsgálatra menjen, végtére is a rák nem közveszélyes, csupán önveszélyes, ahogy az egyéb betegségek is. Az egészségügyben számos tennivaló várat még magára, de nem csak a kormányzat részéről, az egyéni felelősség legalább ugyanekkora részt hasít ki belőle. S ahogy ez az írás személyesre sikeredett, az egészségügy is az - a legszemélyesebb közügyünk.