Hamvasztás Magyarországon

2016.06.16

A debreceni krematórium rövid története

A magyarországi halotthamvasztás, az egyházak és a fakultatív haladók 19. század végéig visszanyúló, mintegy hetvenéves harcának végterméke döntő hatást gyakorolt a halállal szemben megváltozott attitűdökre.

"Haladjunk már! Hiszen a halottak földbekaparása nem kultúrnéphez illő temetkezés!"

- írta Jászai Mari a századelőn, ám a hamvasztás körüli parázs vitákban jócskán akadtak olyanok is, akik az ellentábort képviselték. Cholnoky Viktor bájos iróniával fogalmazta meg 1905-ben a forradalmi újítás tervének lényegét, miszerint

"lesz hullaégetőházunk, és magyar gyártmányul is meg fognak jelenni azok az apró kis szelencék, amelyek révén az ember összetévesztheti anyósa hamvait a szódabikarbónával. És le lesznek bagózva azok a pesszimisták, akik azt merték állítani, hogy Magyarországon nem úgy pusztul el mindenki, ahogy akar."

A pusztulási szabadságra azonban jócskán várni kellett, az első krematórium csak 1951-ben nyílt meg Debrecenben, bár maga az épület már jóval korábban, 1932-ben elnyerte végső formáját. A jelen tanulmány kísérletet tesz a hamvasztás korabeli diskurzusának tematikus be-mutatására, továbbá láttatni kívánja a főváros elsőbbségért vívott szélmalomharcát, azt az éveken át tartó küzdelmet, melyben utóbb Budapest mégiscsak alulmaradt a "kálvinista Rómával" szemben. A krematórium elkészülte és üzembe helyezése közötti húsz esztendőjellemzésével kitér írásunk a történeti kontextusra, s végül, de nem utolsósorban röviden áttekinti az épület tervezését egészen a kivitelezésig és az üzembe helyezésig.

Érvek és ellenérvek

"Ami szép az egyiknek, az visszataszító lehet a másik előtt."

A hamvasztásról folytatott korabeli polémiák öt sarokkövét a történelmi, esztétikai, jogi, közegészségügyi és gazdasági szempontok adják. A történeti szempontok külön érdekessége a megközelítésükben rejlett, mert az ismert tényeket, forrásokat egyik fél sem cáfolhatta. Az érvelések az őskortól indultak, s a hamvasztás támogatói az akkori földbetemetkezést a tűzgyújtás képességének hiányával magyarázták. A hullák eltakarítására a "négy elem" igénybevételén kívül egyéb lehetőség nem állt rendelkezésre, hacsaknem ötödikként ide-számítjuk a vadállatok "segítségét". A bronzkor embere azonban birtokba vette a tüzet, s a sírleletek bizonyítják a hamvasztásos temetkezés általánossá válását. Elismerték ugyan, hogy a görögöknél par excellence az előkelőknek járt a máglya, a népet pedig odaengedték, mintegy végignézni a színjátékot, így öregbítve az elhunyt hírnevét, ám idővel a gazdasági szempontok közbeszóltak; az erdők fogytak, végül a gazdagok is kénytelenek voltak lemondani a gyászmáglya drága mulatságáról. Az ősgermánoknál általános volt az égetés, és példaként említhetők a vikingek, akik a vízbe és a tűzbe temetés kombinációját alkalmazták. A legfontosabb érv, amire a halotthamvasztás képviselői előszeretettel hivatkoztak, szintén történeti tényen alapult, "bár Nagy Károly rendelete a halotthamvasztásnak egy évtizedre gátat vetett, de az élők elégetése, mely egy milliónál is több volt in majoremdei gloriam, még több évszázadon keresztül tartott azon egyház rendeletére, mely ma a halotthamvasztást a keresztény szokásokkal ellenkezőnek hirdeti". Ez az érvelés persze akkor lett volna frappáns és hibátlan, ha az említett máglya a holtakat emésztette volna föl. Az ellentábor a földbetemetés vágyát az ősember természetes ösztönének tulajdonította, aki csupán a természet útmutatását követte, amikor hozzátartozóját elhantolta. Amíg béke volt, és háborítatlanul élhettek tartózkodási helyükön, amíg egyik a másikat nem űzte el, addig nem kényszerültek halottjaik elégetésére. Mihelyt azonban menekülni kellett az ellenség elől, a kedves és neves holtakat csakis testük elhamvasztásával óvhatták meg a gyalázattól, amellett a szállítást is lényegesen leegyszerűsítette a megváltozott halmazállapot. Az antikvitásban a máglya a megbélyegzettek privilégiuma volt, meg azoké, kik engedelmeskedtek a hiú szeszélyüknek, különbözési vágyuknak. Továbbá nagy úr volt a kény-szer is, ami indokolta az athéni pestis járványt követő tömeges égetéseket csakúgy, mint a harctéren elesett katonák végtisztességének megadását hazaszállításuk érdekében. Szerintük tehát "a halottégetés ősapja és feltalálója nem Hercules volt, hanem a szükség, a halottak meggyalázásától való félelem, a kegyelet és a vágy, hogy a vándorló és gyakran lakóhelyet változtató népek kedveseik és nagyjaik porait magukkal vihessék". Az esztétikai, etikai és kegyeleti érveket együtt kell vizsgálnunk, hiszen összetartoznak. A test esztétikai vonatkozásai, a lassú bomlási folyamatok bemutatása nem tárgya tanulmányunknak, ahogyan a hirtelen történő elhamvadás részletes leírása sem. De mi a helyzet a síremlékek esztétikájával, a temetők poétikájával? Vajon lehet-e annyira esztétikus egy urnaliget, mint egy ódon vagy épp modern, esetleg elhanyagolt temető?

"Kérdem már most - írja egy szabadkőműves -, ha a sírokat díszítik, az urnák nem díszíthetők? A sírokra virágot ültetnek és az urnák mellé, ha úgynevezett urnacsarnokokban elhelyezvén, naponta nem állíthatók szebbnél szebb virágok, vagy ha urnaligetekben föld alá temettetnek, nem ültethető-e föléjük egy-egy szomorúfűz vagy rózsatő?"

Bő évszázad-dal korábban merültek föl ezek a kérdések, s feszegették a személyesség, a legmélyebb intimitás karcolatát, a kegyelet és a gyász megnyilvánulásait. "Mert mi is a kegyelet tulajdonképpen? Modern értelemben véve sallang és cikornya [...] Mert a kegyeletnek külsőségekben való megnyilvánulását a hamvasztás éppoly kevéssé zárja ki, mint a most dívó temetkezés [...] azok, akiknél a legszentebb érzelmek is merő póz csupán, akik, amikor az úgynevezett feledhetetlenjeik ravatalánál a velőt rázó circumdederunt fel-fel hangzik s közben az idegenek soraiból egy-egy elfelejtett zokogás is feltör, azon tűnődnek, vajon mennyi is maradt a boldogult után részükre, azok, akik feketeszegélyes zsebkendőik mögül fürkészve nézik mérhetetlen fájdalmuk hatását: azok hiúságból ellenzik a hamvasztást, kegyelet szem-pontjából nem." A századelő csörtéjének e platformján maradt végül még egy kínos pont, a rátemetés, a közös gödrök, a kilakoltatás etikájának kérdése. Mert

"a holtak országában egyre kevesebb a hely és egymásután megnyílnak a régi sírok, hogy lakóik, akik felett egykor, talán egy nem is teljes emberöltő előtt a Béke poraira hazug frázissal zárultak le a koporsófödelek, helyet adjanak a legújabb jövevényeknek is, akik az életben egymásnak talán ádáz ellenségei voltak, hogy század magukkal a holtak menedékhelyére, a tátongó nagy közös gödörbe kerüljenek."

A hamvasztás ellen tiltakozók e szempontokra hathatós érvekkel nem tudtak reflektálni. Hosszan tárgyalták az égetés borzalmát, a test látványát, miközben lángok martalékává válik, híján a mai technikának és a kötelezően használatos hamvasztási koporsónak.

"Ez az emberi méltóság gúnyolása, arculütése!"

- írja Csernoch János, a majdani bíboros, s így folytatja:

"...szép csak az lehet, ami egyúttal jó és igaz is, mert a szépség fogalma e kettőtől elválaszthatatlan. [...] Maga a temetés ugyan senkinek sem nyújt magában véve élvezetet; amennyiben azonban megnyugtatja az élők kedélyét, ápolja a föltámadásban való hitet és a viszontlátás reményét, oly előnyökkel rendelkezik, aminőket a hullaégetés nem képes föl-mutatni."

Ingoványos talaj volt ez, a hangsúly lassan átcsúszott a holtakról az élőkre, s immár kérdésessé vált, kit is illet a kegyelet. "Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te, és ismét porrá leszel"; a nyilvánvalót egyik fél sem vitatta, de a visszatérés sebességében és módjában nem született megállapodás - nyíltan történjék, s hirtelen, szinte egy pillanat alatt, vagy éveken át lassan elenyészve, a vizslató, kíváncsi tekintetek elől gondosan a föld mélyébe rejtve? Katona József, a halotthamvasztás egyik ellenzőjének véleménye állt talán legközelebb az igazsághoz, amikor elfogulatlanul ezt írta:

"Hogyan állják meg helyüket a kegyelet, az ethika és eszthetika szempontjából fölhozott érveik? Ezek olyannyira alanyiak, hogy a fölöttük való vitatkozás bátran meddőnek mondható. A kínai gyász színe a fehér szín, a mienk a fekete. Ami szép az egyiknek, az visszataszító lehet a másik előtt, e tekintetben egyik a másikat meggyőzni nem tudja."

A jogi érvek vizsgálatánál mindenekelőtt tisztáznunk kell, magánjogi vagy büntetőjogi szempontok mentén közelítjük-e meg a kérdést. Magánjogi tekintetben ugyanis csupán arról kell dönteni, van-e joga az egyénnek még életében úgy rendelkeznie testéről, hogy halála után ne hagyományos temetésben részesüljön. Az ügy támogatói szerint a hamvasztás magánjogi szempontból egyenértékű kell, hogy legyen a hagyományos temetéssel, hiszen egy modern jogállamban, ahol mindenki számára egyenlően biztosított a vallási, gondolati és lelkiismereti szabadság, ott az egyén a teste feletti szabad rendelkezésben halála esetén sem korlátozható. A hamvasztás ellenzői azonban meglehetősen sommás véleményüknek adtak hangot: az egyénnek nincs joga saját hamvasztásáról rendelkeznie, mert ez a jog sértené a vallásos érzületet. A magánjog és a kánonjog ütközéséről így vélekedtek a hamvasztás hívei:

"Egy jogállamban senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy felfogása, meggyőződése és érzelmi világa ellenére cselekedjék. Már pedig ezt azok teszik, akik vallásos érzületekkel érvelnek, az egyéni szabadság megnyilvánulása ellen. Magánjogi szempontból elítélendő lenne az is, ha a hamvasztás eszméjét terjesztők tábora valamilyen jelszó mellett hasonlóképpen tagadná az egyén személyes szabadságából sarjadzó azon jogát, hogy önmaga számára elhunyta után meggyőződése s érzelmi világának a jobban megfelelő földbe temetést óhajtja."

Ezen kijelentésükkel nyomatékosították céljuk fakultatív jellegét. A büntetőjogi szempontok előtérbe állításával folyó disputa az előzőekhez hasonlóan parttalannak bizonyult, emlékeztetve némiképp a halálbüntetés mellett érvelők és az abolicionisták napjainkban is zajló vitáira, s az ellentmondásokra, melyek a lényegi részt a mögöttes tartalomban sejtetik.16 Mennyiben akadályozhatja a halotthamvasztás az igazság-szolgáltatás érdekeit? A későbbi bíboros konkrét esetre hivatkozott, a korban is elhíresült tiszaeszlári perre, "mely a hónapokig földben feküdt gyermekhullának megvizsgálása következtében döntetett el". A halottkémek kötelesek voltak a hullákat megvizsgálni, kiváltképp gyanús esetekben, de a tévedés lehetősége még ezután is fennállt, különösen kisebb városokban és falvakban, ahol "oly halottkémek teljesítik e fontos tisztet, kik annyit értenek hozzá, mint a hajdú a harangöntéshez". A támogatók fordított módon közelítették meg a kérdést, elsőként azt vizsgálva, vajon mennyire teszi lehetségessé a bűncselekmények sikeres felderítését a hagyományos temetés. Figyelembe véve a testben lejátszódó kémiai folyamatokat s azok bomlástermékeit, mérgeket, arra a következtetésre jutottak, hogy "a kísérleti alany halálát okozta méreg éppen úgy lehet terméke a feloszlásban lévő hullának, mint ahogy bűnös mérgezési szándékkal közvetlenül kerülhetett a testbe". Ilyen esetekben pedig egy jóravaló törvényszéki vegyész nem nyilatkozhatott másképpen, minthogy "nincsen kizárva annak a lehetősége, mely szerint a kimutatott méreg [...] is lehetett". A halotthamvasztás képviselői jóval fontosabbnak ítélték gyanús eseteknél a preventív vizsgálatokat, a lelkiismeretes halottkémlelést és a boncolást. Érvelésüket néhány statisztikai adattal egészítették ki, melyek igazolták, hogy bűnügyi exhumálások csak a legritkább esetekben fordultak elő - huszonöt éves periódus tekintetében Bécsben 670 000 halálesetre kettő, míg Poroszországban 600 000 halálesetre csupán egyetlen sírfelbontás jutott. A közegészségügyi szempontok egészen a 18. század végéig nyúltak vissza, amikor a humanista szemlélet hozadékaként változott a halottal való bánásmód - a test nem csupán porhüvely volt többé, hanem a lélek méltó párja, amelyet a halál után megkülönböztetett tisztelet illetett. Ezért is váltott ki heves tiltakozást alattvalóiból II. József 1789. évi temetési dekrétuma, mely igen rövid életű volt, s halála évében visszavonásra került. Az újfajta kegyelet lábbal tiprása sokkolta a közönséget; a mezítelen halottak zsákba varrásáról, majd a plébánián kölcsönözhető koporsóból történő sírba gurításukról, oltatlan mésszel való leöntésükről és végül elföldelésükről még a közegészségügy jegyében sem lehetett szó. A higiéniai ráció elpárolgott a kegyelet oltárán, s hiába igyekeztek a hamvasztás képviselői bő évszázaddal később ismét felhívni a figyelmet a temetőkben rejlő veszélyekre, a közvélemény alig változott.  Nem sokkal a századfordulót követően "Kismartonban, Szombathelyen és Fiuméban [...] a temetőkből alászivárgott talajvíztől megfertőzött vízvezetéki víz révén fel-lépett és elterjedt a tífuszjárvány" - írták a reformerek, de akadt példa exhumálás során bekövetkezett fertőzésre is; 1752-ben Chelwood-Londonban egy himlőben elhunyt tetemének kiásásakor a közreműködők közül tizennégyen fertőződtek meg, s a járvány csakhamar az egész községben továbbterjedt. A kor tudományos kísérletei igazolták, hogy egyes baktériumok, ha a földsírban nem is szaporodnak tovább, de fertőzőképességük még hetekkel, hónapokkal később is kimutatható - kolera esetén egy, tífusznál három hónapban, lépfenénél pedig szűk egy évben határozták meg a veszélyes időszakot. Aggodalmukat a végsőkig fokozta egy esetleges árvíz vagy egyéb természeti katasztrófa, melynek kényszerű feltáró hatása akár országrészek vesztét is okozhatta volna.21Ám ahogy a hamvasztás képviselői és ellenlábasai közti vita parázslott, úgy nem volt egyetértés a tudomány neves képviselői között sem a temetők higiéniájának kérdésében. Az 1891. évi londoni közegészségügyi és demográfiai kongresszuson, majd a berlini orvosi kongresszuson részt vevő doktorok beható tanulmányok alapján úgy vélték, a hulláknak a földbe való eltemetése ellen közegészségügyi szempontból nem merülhet fel kifogás, ha a temető helye jól van megválasztva, és az eltemetés célszerű módon történik. Hasonlóképp nyilatkozott Max von Pettenkofer higiéniaprofesszor is, aki a német higiéniai kutatások megalapítójaként lépett be a medicina történetébe. A sok szaktekintély említése megnyugvást adhatott, ám kiegészítésként, biztos, ami biztos még hozzátették, hogy a krematóriumok füstje lényegesen ártalmasabb volna az egészségre nézve, mint a temetőkben zajló láthatatlan folyamatok, hiszen "a bomlás oly lassú, hogy a talajnak [...] bőségesen van ideje a hullákból származó vegyületeket ártalmatlanná tenni". De akadtak extravagáns megközelítések is, alternatívát kínálva mindkét tábor számára, mintegy tudományos unikornisként a törökök felszíni, koporsó nélküli temetkezését népszerűsíteni. Az oszlás jóval gyorsabban végbemegy a felszíniesen eltemetett hullák esetében, mint alaposan mélyre ásott társaiknál, ezért egyfajta biotemetést javasolt a szerző, amikor azt írta, hogy

"a holttestet [...] koporsó nélkül adják át a földnek. Sírbolt ne legyen. Ellenben minden temetésnek az legyen a végső aktusa, hogy bokrot, virágot ültessenek a sírhalomra. [...] Így a holttest feloszlása igen gyors, s egy-két év alatt be van fejezve."

A gazdasági érvek tárgyalása előtt át kell tekintenünk a temetővándorlás két lépcsőfokát, visszanyúlva a 18. század végéig. Ekkor közegészségügyi okokból a templomoktól eltávolodva jött létre számos apró, kerületi temető, majd a 19. század közepétől megkezdődött végleges centralizációjuk - a kicsiny temetőket fölfalta a város. A temetők vándorlási térképe Pest-Budán igen változatos képet mutatott. Mária Terézia rendelete nyomán zárták be a budai Szent Anna-templom temetőjét, s több kitérő után került végül a mai Kútvölgyi út és a Szilágyi Erzsébet fasor közé, Vízivárosi temető elnevezéssel. A tizenöt holdon temetkezett a Vár, a Víziváros és az Országút lakossága egészen a temető 1930-ban történő bezárásáig. A Tabáni temető 1775-ben indult vándorútjára, s szintén több megálló után lelte meg végleges helyét, de 1930-ban ezt is parkosították. 1885-ben nyitották meg a Németvölgyi temetőt, de hamarosan ez is szűknek bizonyult, így 1894-ben átadták Buda új központi temetőjét, a Farkasréti temetőt. Pest temetői is egyre kijjebb lettek telepítve, míg végül bekebelezte őket a nagy köztemető. A külvárosi temetők közül a Ferencvárosi és a Józsefvárosi is megért két-három költözést, míg a korban világvégének számító Kerepesi temetőmegnyitásával meg nem szűntek. Ám a város lakóinak és halottjainak a száma olyan iramban nőtt, ami a várostervezők legmerészebb álmait is felülmúlta, így a városvezetés már 1886-ban kénytelen volt egy újabb, kétszer akkora területtel rendelkező temetőt nyitni Rá-koskeresztúri temető néven.

A város benőtte a temetőket, a temetők pedig kinőtték a várost, s ezt a tényt nem hagyhatták figyelmen kívül a kremáció mellett érvelők, de az ellen-tábor képviselő sem. Eltemetett halottak mint fogyasztó tömeg című írásukban a hamvasztás támogatói hosszasan taglalták, a halottak "hány hektárhold területet foglalnak le az élő, éhező emberiség rovására". De nemcsak önmagában a terület értékéről beszéltek, hanem a temetők karbantartásáról, adminisztrációjáról és a szükséges gazdasági és egyéb épületek fenntartásáról is. Szemléltetésként néhány külföldi példát mutattak be, eljutva végül a századelő Budapestjéig, ahol a temetők 962 951 négyszögöl területet raboltak el a várostól, értékük majdnem tizenkét millió korona volt, az évi adminisztráció pedig 156 600 koronát emésztett föl. A hamvveder ezzel szemben egy sírhely területének egy-tizenketted részét igényelte volna csupán, s az urnaligetek szinte észrevétlenül ékelődhettek volna akár a városok központjaiba is. Az ellenérvelők szempontjai sokkal árnyaltabbak voltak, és némiképp kitértek a fővárost érintő problémák elől, amikor azt írták,

"ugyan mi értéket képvisel egy kis falu temető-földje, amely rendesen nem a prima classis területén van? Ki venné azt bérbe, mit adna ér-te? Mint temetőföld azonban a halottak eltemetésére szolgál, valahová ezeket is kell tenni, amellett évenkénti szénatermése is hoz valamit."

A fővárost illetően pedig úgy vélték, ha a temetők nem temetők volnának, akkor is üde, friss levegőt biztosító parkokként kellene szolgálniuk a közt, különösen a közegészségügyet. Ennek az érvnek azonban - bármily tetszetős is - kevés köze volt a gazdasági szempontokhoz. A hamvasztásról folytatott polémiát természetesen lehetett volna tovább feszíteni, új szempontként beemelve a praktikusság kérdését vagy az esztétikus emlékjel mibenlététének meghatározását. Továbbfűzhető lett volna az a gondolatsor is, vajon az őskor embere számára mi jelentett gyalázatot, miért és mióta okozott bajt a vadállatok közreműködése a holttestek eltakarításában. És vajon összevethető-e a békés körülmények közt elhunytak hamvasztása a máglyahalált elszenvedőkével? Ám az új szempontok aligha segítették volna a konszenzusra jutást; a századelőn mindkét tábor képviselői makacsul ragaszkodtak saját álláspontjaikhoz.

A teljes tanulmány ITT olvasható.