Justinianos római jogi kodifikációja

2014.04.18

1. Alapvető törvények, a közjog

A római jog minden időben Bizánc jogi életének az alapját képezte. Justinianos (527-565) korának kétségkívül legmeghatározóbb és legmaradandóbb alkotása a római jog kodifikációja volt. Mindez egységes alapot biztosított a centralizált államnak, világosan és precízen szabályozta a köz- és magánéletet, valamint az állampolgárok közti üzleti és vagyoni kapcsolatokat.[1]

Kihirdetésük után a császári konstitúciók mindenki számára, egyaránt kötelező érvénnyel bírtak - így értelmezendő az az elv, miszerint a császár maga az élő törvény. Két alapvető fogalom dominált abban, ahogyan a hatalmat gyakorolta és mindkettő azt igazolja, Bizáncban továbbélt a jogi érzék és ezzel együtt Róma öröksége. Egyrészt magát a császárt is kötötték saját és elődeinek törvényei, másrészt az alattvalók érdekében kellett kormányoznia. Minden jog forrásaként és legfelső bíróként mindenkivel szemben egyaránt igazságosnak kellett lennie, de a saját mozgástér biztosítása érdekében a törvényi kötéseket a szokásjogban rögzített jogi formáknak megfelelően, egy ünnepélyes aktus keretén belül el is törölhette. Bizáncban élt tehát egy íratlan alkotmány, ami Róma jogi hagyományainak alkalmazásából eredet és senki sem hághatta át büntetlenül. A császárok úgy érezték, felelősséggel tartoznak a Gondviselésnek, amely kiválasztotta őket - ezért is kapott olyan hangsúlyt a kodifikáció és a jogtudósok azon erőfeszítései, melyek a császári konstitúciók rendszerbe foglalásárára irányultak.[2]

A korban a nyugat-európai uralkodók is tettek kísérleteket joggyűjtemények kidolgozására, szándékuk Justinianoshoz hasonlóan a törvények összegyűjtésére és átalakítására irányult. Ezen törekvések éppúgy megjelennek a vizigótoknál, akár a frankoknál, vagy longobárdoknál,[3] de a Nyugat a római joggal csak a 12. században ismerkedett meg, befogadására pedig a justinianosi Corpus segítségével nyílt lehetőség. Ettől kezdve a római jog abban a formájában, amelyet a bizánci jogászok adtak, a legújabb időkig egész Európa jogi fejlődésének lényegi elemét alkotta.[4]

2. Justinianos jogi restaurációja

Justinianos munkája a törvénykezést egy keresztény monarchia kívánalmainak megfelelően alakította át, úgy prezentálva, mintha a római jog gyökereihez térne vissza. Az egyházra és a vallásra vonatkozó jogszabályok többségét ő maga szövegezte, így a római jog sokat veszített függetlenségéből. A törvényeket csupán a keresztény monarchia abszolutista ideológiája zabolázta meg, amit jól jelképez a Hagia Sophia előtt felállított lovas szobra is - bal kezében egy országalmát tart, tetején kereszttel, mintegy egyetemes uralmának és császársága isteni eredetének szimbólumaként.[5]

2.1. A Codex Theodosianus Justinianost megelőzően a Codex Theodosianus közzétételének (438) oka sem volt más, minthogy igen bonyolulttá vált a joggyakorlat, ráadásul a Codex Hermogenianus elkészülte (324) óta szétszóródtak a császári konstitúciók. A 429-ben kijelölt bizottság, melynek feladata az előkészítés lett volna komoly nehézségekbe ütközött, hiszen a császári levéltárakban jókora hiányok tátongtak az iratok között. A másodízben kinevezett bizottság (435) ugyan befejezte a munkát, de kevés figyelmet fordítottak a megfogalmazásra, rosszul illesztettek össze konstitúciókat, illetve el is hagytak egyeseket. A theodosiosi Codex ennek ellenére igen nagy lépést jelentett, hiszen a keresztény császárok jogi művét szentesítette, mivel nem tartalmazott egyetlen 312 előtti konstitúciót sem.

2.2. A Corpus Juris Justiniani forrásai, szerkezete és megalkotása
Egy évszázaddal később Justinianos úgy vélte, nem csupán egy teljesen átdolgozott kódexet kell megjelentetni, hanem a Corpus Jurist is, valamint egy, a jogászok képzéséhez szükséges kézikönyvet, ami először válhat hivatalos értékűvé. Figyelemreméltó, hogy míg Theodosianus jogászai kilenc éven át dolgoztak, addig a Corpus Juris Justinianit mindössze öt év alatt (528-533) publikálták. Ez csak azzal magyarázható, hogy a munkát kiváló jogászok végezték, illetve az előkészületek már jócskán előrehaladottak voltak, amikor magáról a szerkesztésről döntés született. A bizottságok a konstantinápolyi és bérütoszi jogi iskolák magas rangú tanáraiból és az Oriens praefectura praetorio ügyvédeiből álltak, illetve a szerkesztésben részt vett Theophilos konstantinápolyi professzor is.[6]

Tribonianos questor elnöklete alatt a Codex Theodosianusból, a Codex Gregorianusból és a Codex Hermogenianusból kiindulva, valamint Diocletianus korának magángyűjteményeit felhasználva sikerült összeállítani a hadrianusi időktől hatályos császári törvények gyűjteményét. Először 529. április 7-én tették közzé a Codex Justinianust, majd öt évvel később jelent meg az újabb, kiegészített kiadása; ez maradt ránk. Még nagyobb alkotásként tartjuk számon a Digestae (Pandektai) gyűjteményt (533), mely a klasszikus római jogászok iratai és a császári törvények mellett az érvényben lévő jogforrások másik csoportját adta. Harmadikként az Institutiones jelent meg; ez a két megelőző munkából nyújtott kivonatokat és a jogi tanulmányok kézikönyvéül szolgált. Végül a Corpus Juris Civilist záró utolsó rész Justinianos novelláinak gyűjteménye, azokat az új rendeleteket tartalmazta, mely a Codex publikálása után jelentek meg. Míg a Codexet, a Digestaet és az Institutionest latinul adták közre, addig a novellák jórészt már görögül láttak napvilágot.[7]

Mindenekelőtt az áttekinthetőségre kellett törekedni, fejezetenként összegyűjteni és rendszerezni a szétszórt konstitúciókat, azonos anyagokat.[8] Csak a Digestaek esetében 2000 könyv áttanulmányozására volt szükség, ami 3 millió sor elolvasását jelentette. Végül mindezt 50 könyvre és 150 ezer sorra szűkítették. [9] Az Institutiones célja Gaius hasonló című művének helyettesítése volt az oktatásban, melynek a szerkezetét is megtartották.[10]
A Codex második kiadásától (534) Justinianos jelentős mennyiségű edictumot bocsátott ki, egészen haláláig (565), melyekből 158-at gyűjteménnyé formáltak Novellák néven. Az edictum kifejezés a korban jelent meg és olyan törvényt jelölt, melyet csatoltak a Codexhez. Hogy a novellák többsége már görögül jelent meg nem csak azt mutatja, milyen rendkívüli tevékenységet fejtett ki közigazgatási téren a császár, hanem azt is, milyen gyors fejlődés mutatkozott a közjog és az intézményesülés területén. Az adminisztratív reformok, az új provinciák létrehozása és az egyházi statútum kibocsátása együttesen tették szükségessé egy új kódex életre hívását.[11]

2.3. A törvénykezés gyakorlata
Mind a korrupció, mind a házassági ügyek, vagy a prostitúció kérdésében a justinianosi törvénykezés magán viseli Theodora erőteljes hatását, a büntetőügyek tekintetében viszont jobbára megtartotta Konstantin és utódai rendelkezéseit.

2.3.1. A korrupció
A császár egyik novellájában bibliai hivatkozással él, miszerint "a pénz szeretete a gonoszság gyökere." A korrupció régi, meg nem oldott problémának bizonyult, azok az elöljárók, akik pénzért jutottak hivatalukhoz, nem meglepő módon kizsákmányolták a rájuk bízott tartományokat. A korrupció visszaszorítására, ezáltal a tartományok igazgatásának hatékonyabbá tételére nagy hangsúlyt fektettek, bár magának a császárnak is voltak kétségei a hivatali visszaélések felszámolásával kapcsolatban, ő sem látta kivitelezhetőnek a korrupció teljes megszüntetését. Végül mind a tartományi kormányzókat, mind a hivatalnokokat eskütételre kötelezte arról, hogy hivatalukhoz törvényes úton jutottak.[12] A 8. novella egyértelműen alátámasztja Prokopios azon állítását, miszerint Justinianos törekvéseit a korrupt tartományi urak megfékezésére Theodora motiválta. Így született az a döntés is, mely szerint egyes kormányzók vagyonát kisajátították, azzal érvelve, hogy mindez egyfajta morális visszaigazolás a nép felé. A törvény iróniája, hogy az elkobzott értékek a császári pár magánvagyonát gyarapították, nem pedig a szegények között kerültek felosztásra; ez persze nem kerülte el a kortársak figyelmét sem.[13]

2.3.2. Házasság, válás, prostitúció, homoszexuálisok
A bizánci törvények hatásos védelmet biztosítottak az ideiglenes együttélések megtiltásával, a válások számának csökkentésével és a házasság felmagasztalásával,[14] összességében a feleségek társadalmi helyzete javult.[15] A megcsalt nők elválhattak, akik hamisan vádolták hűtlenséggel feleségüket monostori életre ítéltettek. Az ágyasok helyzetének kezelését is egyfajta liberalizmus jellemezte, biztonságosabbá vált saját és gyermekeik helyzete az örökösödések tekintetében. Mindazonáltal a válás bonyolult terület maradt, az egyház rendelkezései nem voltak összhangban a kereszténység előtti törvényekkel, a szokásjoggal és nem utolsó sorban az emberek óhajával. Justinianos törvényei egyfajta kompromisszumot mutatnak a keresztényi morál és a ténylegesen elvárható életmód között.[16] A törvény a prostitúció és a homoszexuálisok kérdéséhez sokkal drasztikusabban nyúlt. A Konstantinápolyban meglehetősen nagy számban működő nyilvánosházak - ahová többnyire vidékről érkeztek nők, sok esetben 10 év alatti gyerekek - működését szigorúan betiltotta, hasonlóképpen nem volt irgalom a homoszexuálisok számára sem; kínzás, kasztrálás, száműzetés. Az 559-ben kitört járvány és a homoszexuálisok jelenléte közti párhuzamról szintén egyik novellájában tesz említést a császár, a Szentírásból vett példabeszéddel utal arra, hogy Isten nem csak az elkövetőket bünteti, hanem a városokat is sorscsapásokkal sújtja, melyek otthont adnak az elkövetőknek. "A szüzesség rabjai vagyunk, de tudjuk, hogy semmi sem hatalmasabb, mint a szexuális őrület" - írja egy másik novellában és bár Platónt idéz, az érzés keresztényi. A törvény érdekessége a szigora mellett, hogy kizárólag csak férfiakra vonatkozott, a leszbikusokat nem érintette.[17]

2.3.3. A büntető törvénykezés
E tekintetben nem, vagy csak minimálisan változtatott a konstantini rendelkezéseken. Halálbüntetés járt a gyilkosoknak, házasságtörőknek, megrontóknak, de eltörölte a keresztre feszítést és a bányamunkára ítéltek arcának megbélyegzését. Megvonta a menedékjogot a gyilkosoktól, emberrablóktól és házasságtörőktől, továbbá megengedte, hogy adót vessenek ki azokra a menedékhelyen tartózkodó adósokra, akik az államkincstárnak tartoztak. A menedékjogot így csak az ártatlanok, a magánadósok és a rabszolgák számára hagyta meg. Előírta azokat a 197 óta kiadott császári rendeleteket, melyek a kínvallatást csak a rabszolgák számára tartották fenn, de megtiltotta alkalmazását abban az esetben, ha gazdájuk ellen kellett tanúskodniuk. Kivételt jelentett a házasságtörés, adócsalás és felségsértés kiemelt esete, továbbá hozzájárult az örökölt rabszolgák kínvallatásához is.[18]

3. Európai kitekintés - Leges Barbarorum

A vizigótogké volt a kora középkor legkorábbi joggyűjteménye, a Lex Romana Visigothorum (Brevarium Alaricianum), melyet 506-ban II. Alarich király adott ki és a meghódított rómaiakra vonatkoztatta. Akárcsak Justinianus művére, erre is éppúgy a Codex Theodosianus hatása érvényesült, Alarich célja is az addig született törvények javítása és letisztítása volt. Műve a kor legfontosabb forrása abban a tekintetben, hogy a római jogot a középkorba átemelte. 712-ben Reccesvind király munkájában már fellelhető a justinianosi ideológia. Az önkényeskedés ellensúlyozására külön készíttetett egy törvényt, ami a kapzsiság és az igazságtalanság ellen irányult.

A Lex Salica (Recensio Pippina) megalkotásával a Karolingok a rómaiak fölé emelték magukat, de a törvény prológusában fellelhető Justinianos újítása, továbbá a nyelvezete is hasonlóságot mutat. 789-ben Nagy Károly elrendelte az addigi rendeletek, törvények általános gyűjtését és javítását. Einhard a Vita Karoli Magniban írja le Károly miként nyúlt hozzá a törvénykezéshez - a hiányok pótlása, az ellentmondások feloldása és a hibák korrigálása volt a cél. A javításokra törekvő ideológia a Karoling-reneszánsz meghatározó felfogása, de részben a római jogból is származik. A 643-ban megjelentetett longobárd törvénygyűjteményben (Rothari Edictum) éppúgy megtalálható a bizánci irányelv, akár a Nyugat Germánok törvényeiben (Bavarians) -szükségesnek tartják a reformokat és a megújítást.

4. Átmenet a római jogból a bizánci jogba

Nehéz és ellentmondásos kérdés az, hogy a középkori nyugati királyságokban a bizánci törvények megjelentek-e, vagy sem, de bizonyíthatóan fellelhető bennük a justinianosi ideológia és terminológia. Akár a késő római, akár a barbár törvénykezésben egyszerre figyelhető meg a jog retrospektív és kurrens jellege.[19]

Amint arra P. Collinet rámutat, a klasszikus jog Justinianos Corpusában elvesztette azt a tisztaságát, amelyet megőrzött a nyugati barbár fejedelmek által elrendelt redakciókban, s éppúgy keveredett az antik görög joggal, akár a szír szokásokkal. Mindez arra utal, hogy az írásbeliség váltotta fel az ősi római formarendet, s a justinianosi törvényhozás, mely átmenetet képez a római jogból a bizánci jogba épp ettől vált eredetivé. Ezt követően csupán a Makedón-dinasztia kora az egyetlen olyan időszak, amikor jelentősebb törvényhozói tevékenység zajlott, s ekkor újfent igyekeztek görögül kodifikálni a törvényeket, a jogtudományok pedig ismét reneszánszukat élték.[20]

[1] Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Bp., 2001. (Továbbiakban, Ostrogorsky) 79-80 [2] Bréhier, Louis: A bizánci birodalom intézményei. Bp., 2003. (Továbbiakban, Bréhier, 2003.) 176-177. [3] Lander, B. Gehart: Justinian's theory of law and the renewal ideology of the "Leges Barbarorum". In: Proceedings of the American Philosophical Society, 1975. Vol. 119. No. 3. (Továbbiakban: Lander) 194. [4] Ostrogorsky 80. [5] Angold, Michael: Bizánc. Bp., 2001. 40. [6] Bréhier 2003. 178. [7] Ostrogorsky 79. [8] Bréhier 2003. 178. [9] Moorhead, John: Justinian. London, New York, 1994. (Továbbiakban: Moorhead) 32. [10] Krüger 457. [11] Bréhier 2003. 179. [12] Moorhead 32-38. [13] Humfress, Caroline: Law and Legal Practice int the age of Justinian. In: The Cambridge Companion to the age of Justinian. Edited by Michael Maas. New York, 2005. 170. [14] Bury, J. B.: History of the later Roman Empire. London, 1889. 401-402. [15] Bréhier, Louis: A bizánci civilizáció. Bp., 2010.21. [16] Moorhead 32-38. [17] Moorhead 32-38. [18] Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása. Bp., 1999. 30. [19] Lander 195-198. [20] Bréhier 2003. 179.