Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre

Szerelem első látásra? Tényleg létezik? Sokan tették már föl ezt a kérdést, de Horvát Lili saját forgatókönyvéből készült második nagyjátékfilmje továbblép ezen, és a következményeket taglalja. A Szerdai gyerek rendezője ezúttal a realitás és az irrealitás folyton billegő bizonytalanságába vezeti nézőit, s az utolsó pillanatokig fenntartja a kételyt: amit látunk, az vajon valóságos vagy csak egy zavarodott elme vágyvezérelt kreációja?

Dr. Vizy Márta (Stork Natasa), a New Jersey-ben dolgozó neves idegsebész egy amerikai konferencián találkozik dr. Drexler Jánossal (Bodó Viktor), akibe rövid, udvarias beszélgetésüket követően azonnal beleszeret. Olyannyira biztos az érzéseiben, hogy Budapestre utazik az egy hónappal később esedékes randevújukra, amelyen a férfi nem jelenik meg; majd később, egy véletlen találkozás során közli a nővel, hogy nem ismeri őt, soha életében nem látta. Ez ám az erős nyitány! Márta azonban nem tud szabadulni sem a szerelem érzésétől, sem a zavarától, így tisztázni szeretné, mi is történt valójában. Ilyen csúnyán felültették? Vagy csak a képzelete játszik vele?

Felkeresi hát a kórházat, ahol Drexler dolgozik, vállal egy alulfizetett státuszt, New Jersey-ben mindet felszámol, s a gazdag budapesti albérletkínálatból pusztán azért választja a legócskább lakást, mert annak konyhaablaka a Szabadság-híd pesti hídfőjére néz. Oda, ahová a találkát megbeszélték. Ezzel a rögeszme kiteljesedni látszik, azaz csak látszana, mert közben magát Mártát is kételyek gyötrik, így pszichológushoz fordul, hogy racionális énje eredjen irracionális érzelmei nyomába.

A film nézőpontja egyetlen perspektívából közelít, mindvégig Márta szemén át látjuk a világot, az ő bizonytalansága, félelmei, merengései között keressük a bizonyítékot, a kézzelfoghatót, s még magában a műfajban sem lehetünk teljesen biztosak; a rendező csak a film utolsó harmadában adja tudtunkra, hogy döntött, választott a szerelmi melodráma és a thriller között.

Több okból is érdemes kiemelni Maly Róbert operatőr munkáját: egyfelől a film őszies képi világa és a romos albérlet szürkesége markánsan szimbolizálja a film koncepciójában megbúvó deprimáltságot, másfelől a közeli, olykor már-már kényelmetlenül közeli képek segítségével enged betekintést Márta gondolatvilágába. Mindemellett Budapest városa önálló szereplőként tűnik fel a giccset hírből sem ismerő, mégis varázslatos képeken keresztül, s válik egyfajta kötőszövetévé a történetnek: a feltűnésre és eltűnésre is alkalmas lépcsők, a párhuzamosan futó járdaszegélyek vagy a szinte átjáróként működő ablakok is erősítik Márta ingázását a kételkedés és a bizonyosság között.

Ezt a mély érzelmeket boncolgató filmet az előadásmódja teszi gyönyörűvé, a végtelen intimitása pedig, mondhatni, a ballada rangjára emeli. Ha párhuzamot keresünk Enyedi Ildikó Testről és lélekről című díjnyertes filmjével, jó helyen tapogatózunk, ám ami Enyedinél az álom és az ébrenlét kettőssége volt, az ebben az alkotásban a valóság és a képzelet duettjének felel meg.

Nem mehetünk el a két főszereplő mellett sem, hiszen olyan színészekre volt szüksége a rendezőnek, akik képesek a tudatos karakterépítésre, és tisztában vannak azzal, hogy egy-egy jelenetben mennyit mutathatnak meg magukból - mennyi kétértelműséget, bizonytalanságot, ellentmondást kell tükröznie a játékuknak. Értelemszerűen Stork Natasa feladata volt a nehezebb, neki kellett elhitetnie, hogy józansága és tehetsége ellenére is képes feláldozni a karrierjét egy férfiért, akit mindössze egyszer látott, s meglehet, jócskán félreértett. De el kellett játszani azt is, hogy vélhető képzelgései hitelt érdemlően keljenek birokra józan objektivitásával.

A férfi főszereplőnek, Bodó Viktornak - aki a 2007-es Overnight óta először vállalt filmszerepet - pedig egyszerre kellett vonzónak, rejtelmesnek, ezzel együtt olykor fenyegetőnek tűnnie. Pedig első pillantásra Bodó egyáltalán nem az a szívtipró alkat, amolyan "átlag Joe", de talán épp emiatt lett valóságos, élethű a karaktere, s enyhe túlsúlya ellenére még a film egyetlen közös szexjelenetét is sikerült esztétikusan megoldani.

Némiképp sajnálatos, hogy a hirtelen befejezés kissé ellentmondásba kerül a történet egyébként andalítóan lassú hömpölygésével, ám az alkotás e kontraszttal együtt is képes hiteles maradni, ezért amondó vagyok, hogy a tavalyi év egyik legjobb magyar filmjeként emlékezünk majd rá. Horvát Lili rendezői víziója nem csupán kiforrott, de aprólékosan ki is dolgozott, megkérdőjelezhetetlen stílus- és arányérzékkel bír, az érdeklődést minden képkockájával fenntartja, egyszerre varázsol el és ejt gondolkodóba, de a legfőbb erénye mégis az, hogy a ránk gyakorolt bódító hatása nem illan el a vége főcímmel.