Romokon ült tor ellen

"Elindultunk. Megmutattunk, hogy képesek vagyunk rá; én személyesen megmutattam, hogy nem beszélek, hanem cselekszem... olyan politikát kell csinálni, amelyben az adócsökkentés, a gazdasági növekedés és a szociális biztonság megőrzése együtt van." - mondta ezt Gyurcsány, sok más mellett persze a 2006-os választási kampányában. És megnyerte a választásokat, azt, hogy hogyan, most hagyjuk, de kormányt alakíthatott, majd kormányozhatott. Meggyőződésem, hogy akkori szavain kívül nem volt egyéb ok a győzelemre, kormánya kritikán aluli teljesítményt nyújtott, amit maga is beismert az őszödi beszédében. Egy ország, egy nép hosszú évekig viselte egy csaló hazug szavai következményét, amely egyben a magyar nép saját tévedésének is következménye volt. De hogyan ne dőljünk be a hétköznapi ámításnak, a fegyvernek, mely milliók sorsát befolyásolja?

Mert köztudott, hogy a nyelv, illetve annak használata befolyásolja az embereket. Az árnyalatok, melyekben a magyar nyelv igen gazdag, nyílt játszótér az olvasók, vagy a tágabb értelemben vett fogyasztók irányítására. Kérdés azonban, az átlagember mennyire van tisztában azokkal a nyelvi játékokkal, melyek hatása alá kerül, ha elolvas egy könyvet, egy cikket, vagy csak egy rövid kis szlogent? Mennyire képes felismerni, ha manipuláció áldozata, tisztában van-e a trükkökkel, csúsztatásokkal, esetenként ordas és színtiszta hazugságokkal, melyekkel őt irányítása alá kívánja vonni a szerző, önnön szándékainak és céljainak megfelelően?

Itt van mindjárt a LIBE bizottság dublini szabályozásra irányuló reformtervezete, amely roppant következetesen használja az uniós tagországok esetében a kell segédigét, ám az illegális migránsokat érintő passzusaiban mindvégig a jóval kevésbé kényszerítő jellegű kellene szócska, mintegy javaslatként szolgálja ezt a célt. Zárójelben jegyzem meg, e szakbizottság születésekor az Állampolgári Jogi, Bel-és Igazságügyi Bizottság névre lett keresztelve, s ha az ember nem siklik át a bürokratikus elnevezésen, rögvest szemébe ötlik a tartalom, úgymint állampolgári jog. Na most, ha ezt összevetem a kell, vagy kellene szóhasználattal, nem kevés iróniával állapítható meg, hogy az EU nyelvhasználatában a saját állampolgárait kényszeríti, míg az illegális migránsok számára csak javaslatokat tesz.

Hasonlóan az EU-ból származik a mostanság elterjedőben lévő magyar közösség elnevezés, amellyel a határon túli magyar kisebbségeket illetik. Trükkös, nemde? Hiszen alapvető különbség, hogy míg egy közösséget bárki választhat magának, példának okáért az LMBTQ közösség bármely alosztályát, addig a kisebbség mint entitás már születése pillanatában determinálódott. Ily módon devalválódik a határon túli magyar kisebbségek helyzete és kerülnek egy platformra a transznemű-leszbikus-buzik táborával.

A mainstream magyar történetírásban szintén problémát okoz a meghatározások helyes használata, legyen szó Trianonról, vagy épp Erdély elcsatolásáról. Aki magyar tollal írja ugyanis a magyar történelmet, annak számára nyilvánvaló, hogy Trianonban nem békeszerződés köttetett, sokkal inkább egyoldalú diktátumot préseltek le a magyarság torkán, ugyanis bármely szerződés feltételez egyfajta konszenzust, amely mindkét fél számára vélt, vagy valós előnyökkel jár. Trianon esetében erről pedig erős túlzással sem beszélhetünk. Ugyanilyen maszatolás az, amikor Erdély elcsatolását impériumváltásként aposztrofálják, azt sugallva, hogy az a terület az évszázadok alatt csak ott lógott a levegőben, egyszer ide, máskor meg odakerülvén.

A helyzet azonban jóval súlyosabb a magát függetlennek valló, valóságban színtiszta balliberális, vagy esetenként kommunista ideológiát képviselő sajtóban, elég csak az Európát érintő, irányított bevándoroltatásra nézni. A demokratikus értékek őrkutyái ugyanis a jogi értelemben illegális migránsok tömegét egységesen menekülteknek titulálták. Módszeresen és következetesen mindenki menekült volt, aki papírok nélkül jelent meg az unió határainál. Menekült volt a terrorista, a gazdasági bevándorló, a kalandor és a csekély számban érkező tényleges menekült is. Mindez azonban már messze nem csúsztatás, hanem konkrét, arcátlan és ordas hazugság. De éppúgy hazugság volt az, egyben paradoxon is, amikor az illegális bevándorlók létezését eltagadták, vagy álproblémává inflálták. Személyes kedvencem egyébként az ellenségkép kifejezés használata. E szerint azok a terrorcselekmények (robbantások, gázolások, késelések, torokelvágások) és minden egyes gyereken, vagy felnőttön elkövetett nemi erőszakok, zaklatások és lopások puszta képek lettek volna csupán, elménk csalfa délibábjai? Aligha. Amennyiben ugyanis valaki konkrétan az életünkre, de elég, ha csak az életmódunkra tör, azt nyugodtan nevezhetjük ellenségnek. Arra pedig, hogy nem minden bevándorló "olyan" az a válaszom: lássanak hozzá kedves liberálisok egy ínycsiklandó tál cseresznye elfogyasztásának! Nem minden szem mérgezett, csak néhány. Jó étvágyat!

Miután fentebb megemlítettem az Indexet, amely orgánum leköszönő főszerkesztője nevezte stábját a demokratikus értékek őrkutyáinak, idekívánkozik e jeles sajtótermék nemrég megjelent helyreigazítása, melyet szó szerint érdemes ideidézni:

"2017. október 17. napján a Deutsch Tamás feljelentette Gyurcsányékat az EU-nál című cikkünkben azt a valótlan tényt állítottuk, hogy a Gyurcsány Ferenc által Orbán Viktorral szemben indított peres eljárás Orbán Viktor pervesztességével zárult, és perköltséget kellett fizetnie, valamint nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie Gyurcsány Ferenctől. A valóságban a cikkben szereplő tényállítás ellenkezője az igaz, vagyis az, hogy az említett peres eljárásban született jogerős döntés alapján Orbán Viktor pernyertes, és az Altus Zrt. pervesztes lett, azaz Orbán Viktornak nem kellett sem perköltséget fizetnie, sem pedig nyilvánosan bocsánatot kérnie Gyurcsány Ferenctől, azonban az Altus Zrt.-nek perköltséget kellett fizetnie Orbán Viktor számára."

Ebben csak az a gyönyörű, hogy a hazugság megjelentetésének pillanatában ezek az őrkutyák minden bizonnyal tisztában voltak az igazsággal, azzal, hogy a fekete fekete, a fehér pedig fehér. Egy bírósági ítéletben ugyanis nincsenek szürke árnyalatok, mindössze egy vesztes és egy nyertes. A trükk az, hogy míg a mindenkori hazug és lejárató cikkek rendszerint címlapra kerülnek, addig a helyreigazításokat el szokás dugni egy apró betűs részben.

De hogyan ne dőljünk be a hétköznapi ámításnak, a fegyvernek, mely milliók sorsát befolyásolja? Nehéz ügy, különösen azok esetében, akik fiatalok és könnyen befolyásolhatóak, vagy egyszerűen csak nem elég éles szemmel tájékozódnak. Segíthet, ha nem csupán egyetlen sajtóterméket olvasunk, ám még többet, ha használjuk a fejünket és gondolkodunk. Például mennyire hihető, amit most Bárándy Péter sztárügyvéd úr felügyeletével az elhíresült Ahmed H. előadott pere újratárgyalásán? Valóban nem a rendőröket dobálta, csak egy afgánt, vagy pakisztánit, akivel a magyar határnál összeszólalkozott? És valóban csak azért lépett át magyar területre a kordonon keresztül, mert föl szerette volna takarítani az odadobált sittet? A bíróság helyében érdemes volna föltenni a kérdést, ezek szerint a kérdéses afgán, vagy pakisztáni a magyar rendőrökkel védte a magyar határt?

Ha tehát nem akarjuk, hogy szirénhangoknak engedve Magyarország ismét az önsorsrontók veszélyes útjára lépjen, ha nem akarjuk, hogy politikai kalandorok és bukott emberek üljenek tort pusztításuk romjain, s ünnepelhessék kétes sikerüket, akkor érdemes elővennünk józan paraszti eszünket. Az ugyanis sorsfordító kérdésekben sosem hagyta még cserben a magyarság higgadt, becsületes többségét.